Utolsó szabad hétvégém – vagy mégsem? Egy vőlegény vallomása a házasság előtti káoszról

Esküvő előtt állok. Azt mondják, ez az egyik legszebb időszak az ember életében. Nos, ha a „szép” alatt azt értjük, hogy mindenki egyszerre akar beleszólni az életembe, miközben én próbálom eldönteni, hogy a nyakkendőm színe harmonizál-e a szalvétákkal, akkor igen: gyönyörű.
Az egész ott kezdődött, hogy megkértem a párom kezét. Romantikus pillanat volt, gyertyák, pezsgő, térdre ereszkedés – és egy enyhe térdfájdalom, mert a parkban voltunk, és a kavicsos talaj nem kíméli a térdkalácsot. Ő igent mondott, én meg boldogan elhittem, hogy innentől már csak a boldogság jön. Aztán jött az esküvőszervezés.
Az első megbeszélésen még optimista voltam. „Kicsi, családias esküvő lesz” – mondtam. A menyasszony bólintott, majd elővett egy Excel táblázatot, amiben 142 név szerepelt. „Ez csak az első kör” – mondta. Azóta megtanultam, hogy a „kicsi esküvő” relatív fogalom. Nála a „kicsi” azt jelenti, hogy csak három zenekar lép fel, és a torta nem több mint öt emelet.
A dekoráció kiválasztása külön élmény volt. Én azt hittem, a virág az virág. Ő viszont tudja, hogy a pasztell rózsa nem megy a vintage levendulához, és hogy a rusztikus stílus nem kompatibilis a glamúrral. Én meg csak ültem, és próbáltam úgy tenni, mintha érteném, mi a különbség a púder és a mályva között. Spoiler: nem értem.
A ruhapróbák is izgalmasak voltak. Nem az enyém – az enyém egy öltöny, amit a boltban rám adtak, és azt mondták, „jó lesz”. A menyasszony viszont tizenkét szalont járt végig, és mindenhol volt egy ruha, ami „majdnem tökéletes”. Végül talált egyet, ami „pont olyan, mint amit megálmodott”.
A legnagyobb kihívás azonban a vendégek ültetése. Kiderült, hogy a nagybátyám nem ülhet a másik nagybátyám mellé, mert 1998-ban összevesztek egy disznóvágáson. A menyasszony unokatestvére pedig csak akkor jön, ha nem kell a volt barátja közelében ülni, aki viszont a vőfély. A vőfély egyébként egy külön történet: ő már most jobban ismeri a családomat, mint én.
A legviccesebb pillanat az volt, amikor megkérdezték, milyen zenét szeretnék a bevonuláshoz. Mondtam, hogy valami klasszikus, például Star Wars. A menyasszonyom rám nézett, mintha azt mondtam volna, hogy gombos pólóban akarok bevonulni egy flamingóval. Végül kompromisszum született: lesz zene, amit ő választ, és én boldogan bólogatok hozzá.
A barátaim közben próbálnak felkészíteni az „utolsó szabad hétvégémre”. Szerintük a házasság után már nem lesz több sörözés, videojáték, vagy „csak úgy” elmenés. Én viszont úgy látom, hogy a házasság nem a szabadság végét jelenti, hanem egy új kaland kezdetét. Olyan, mint egy kooperatív játék: néha nehéz, néha vicces, de mindig együtt kell játszani.
Persze vannak pillanatok, amikor elgondolkodom. Például amikor a párom hajnali kettőkor felkel, hogy megnézze, biztosan jó-e a meghívók betűtípusa. Ilyenkor mély levegőt veszek, és emlékeztetem magam: szeretem ezt a nőt. Még akkor is, ha a szalvéták színét fontosabbnak tartja, mint a menüsort.
És tudod mit? Igaza van. Mert az esküvő nem csak rólunk szól, hanem arról, hogy megosztjuk az örömünket azokkal, akik fontosak nekünk. Hogy együtt nevetünk, sírunk, táncolunk – és hogy elindulunk egy közös úton, ahol minden nap új kihívás, új kaland, és új lehetőség arra, hogy jobban szeressük egymást.
Szóval igen, nősülni készülök. És bár néha úgy érzem, hogy elvesztem a szalvéták, virágok és ülésrendek tengerében, tudom, hogy a végén ott áll majd előttem Ő – a menyasszonyom, a társam, a legjobb barátom. És akkor minden értelmet nyer.
Addig pedig: mély levegő, sok humor, és egy kis Star Wars a fülbe – csak halkan, hogy meg ne hallja.








