Öltönyházból a táncparkettig – humoros vallomás a nagy nap dress code-járól

Az esküvő napja közeleg,

a vőlegény izgatottan remeg.

A ruhaválasztás a nagy dilemmája,

mert a dress code, az bizony nem tréfa nála.

Ha rosszat választasz, rajtad a násznép nevet,

ne hagyd, hogy emiatt elrontsa a kedvedet.

A vőlegény áll, kezében a zsakett,

Kérdi: „Ez nem túl sok? Nem túl merev?”

Nem jöhetek inkább farmerban, mint egy gyerek?

De az etikett súgja, suttogja halkan,

Nem kedvesem, ez nem a lazán álló gatyó,

De ez a dressz a mi nagy napunkra való.

Az öltönyház mestere szemüvegén át les,

Ő mindent tud: melyik fazon a trendi, melyik nem lesz.

„Klasszikus szürke? Vagy inkább kék?” – mondja,

A vőfély már viccel: „Csak rózsaszínt ne fogja!”

Dress code komoly, de mindig van benne csavar,

Egy apró csokornyakkendő máris varázslatot csavar.

A vendégek is törik a fejüket serényen,

„Öltönyben jövök, vagy farmerben titokban, reményben?”

De az esküvő napja nem divatbemutató,

Mégis mindenki csinos, ahogy illik, úgy való.

A menyasszony ragyog, a ruha fehér,

A vőlegény zsakettben: igazi úri legény.

Ha hosszú a szertartás, s szorít a zakó,

Egy gomb kiengedve: „Ugyan, ez nem nagy baj, jó?”

Aztán a táncparketten forog a vendégsereg,

A dress code ilyenkor már senkit sem érdekel.

Mert az öltöny és a zsakett mind szép és remek,

De a boldogság az, ami a fotókon megterem.

Az öltönyház falai közt kezdődik a sztori.

Szóval, uraim, ne féljetek, van itt okosság:

Az öltöny nem páncél, csak elegáns ruhaság.

Legyen kék, szürke, vagy klasszikus fekete,

A lényeg, hogy illik – s a mosoly melléje tesz mindent bele.

És ha a dress code mégis túl szigorú volna,

Egy pohár pezsgő után már mindenki elnézőbb forma.

Az öltönyházban kezdődött, s a táncparkett lett vége,

Ez az esküvő titka – humorral, szívvel, örökre emléke.