Vőlegények titkos félelmei: Amiről senki sem beszél, de mindenki érzi
Az esküvők világa tele van csillogással, romantikával és Instagramra illő pillanatokkal. Csakhogy, míg a külvilág a menyasszonyi ruhát és a virágdekorációt csodálja, a vőlegények csendben, belül gyakran egy egészen más filmet néznek. Olyat, amit nem posztol senki: a gyomorszorító stressz, a végtelen megfelelési kényszer és azok a sutyorgó gondolatok, hogy „elég jó leszek-e”.
Kezdjük a pénzügyekkel. A modern esküvők árai valahol a „húzós” és a „te jó ég, mennyi?!” skálán mozognak. Sok vőlegény már hónapokkal a nagy nap előtt azon pörög, hogy vajon hogyan egyensúlyozza ki a násznép elvárásait és a bankszámla valóságát. Mert hát, illik „szép lagzit csapni”, de közben a gondolat ott motoszkál: „Most komolyan, hitelt vegyek fel, hogy legyen csokiszökőkút meg jégszobor?” A pénzügyi nyomás nemcsak a nagy napot, de a jövő közös életét is árnyékolhatja — és erről alig esik szó a haveri sörözések alkalmával.
Aztán ott a megfelelési kényszer. Mert a férfiak is érzik ám: most nemcsak magukért állnak oltár elé, hanem a menyasszony családja, a saját szüleik, a barátok és még a rég nem látott nagybácsik is „vizslatják” majd őket. Vajon elég udvarias, elég határozott, elég „férfi” vagyok? És persze ott a szerep, amit a társadalom elvár: a vőlegény legyen nyugodt, magabiztos, és ne remegjen a keze, amikor a gyűrűt felhúzza. Pedig belül sokuk szíve olyan tempóban dobog, mint egy metronóm, ami tripla eszpresszót ivott.
De talán a legmélyebb félelem az, amit tényleg senki sem mond ki hangosan: „Jó férj leszek-e?” Ez az a kérdés, ami a sörösüvegek mögött, a legénybúcsún sem nagyon hangzik el, de ott lüktet. Tudok-e majd megfelelően gondoskodni? Helyt tudok állni, ha jönnek a nehezebb idők? Meg tudom őrizni a kapcsolatunkat, amikor nem a nászutas eufória színezi a napokat, hanem a hétköznapi darálás? Ezek a gondolatok természetesek, emberiek, és egyáltalán nem a gyengeség jelei — épp ellenkezőleg, azt mutatják, hogy komolyan veszi a jövőt.
És hogy mi a megoldás? Első körben az, hogy erről beszélni kell. Nem kell nagy, drámai vallomásokra gondolni. Elég annyi, hogy kimondod egy barátnak vagy magadnak: „Figyelj, kicsit be vagyok tojva.” Mert a titkos félelmek akkor válnak szelídebbé, ha napfényre kerülnek.
Szóval, ha most vőlegény vagy, és ezeket a sorokat olvasva bólintasz, csak annyit mondok: teljesen rendben van, amit érzel. Nem az a bátor, aki nem fél, hanem aki meg meri élni ezeket a félelmeket, és közben halad előre. És hidd el, a jó férj nem attól jó, hogy tökéletes — hanem attól, hogy mindig próbálja a legjobbat adni. Néha remegő kézzel is.
