Pánikban – avagy hogyan NE nősülj meg (még)
Ott lóg az öltöny a szekrény ajtaján. Frissen vasalva, elegánsan, csábítóan. Minden készen áll: a lakkcipő fényes, a nyakkendő kivasalva, a nagymama sírós beszéde előre megírva. Már csak az igen hiányzik. Vagyis... nálam inkább a nem tudom, biztos ez jó ötlet-e, valaki hozzon egy pizzát, és bújjunk el a világ elől! típusú belső monológ dominál.
Nem arról van szó, hogy baj lenne a menyasszonnyal. Tündéri. Okos. Szép. Sőt, tudja, hol van a Wi-Fi jelszó a lakásban, és sosem eszi meg az utolsó szelet pizzát – szóval egyértelműen egy főnyeremény. De akkor miért érzem úgy, hogy az oltár felé vezető út egyre inkább hasonlít egy Indiana Jones-film csapdákkal teli folyosójára?
Valószínűleg a probléma a fejemben van – ami egyébként jelenleg szivacsos állagú, és kizárólag a következő kérdésen pörög: Mi van, ha még nem vagyok készen? Mert valljuk be: nősülni nem olyan, mint egy Netflix-előfizetés, amit bármikor le lehet mondani, ha elunom. Az esküvői fotók ugyanis örökké megmaradnak. Akkor is, ha három hónap múlva kiderül, hogy valójában allergiás vagyok a közös vasárnapi IKEA-túrákra.
Közben persze mindenki biztat. A haverok azt mondják, „ugyan már, csak egyszer fáj”, mintha valami gyökérkezelésre készülnék. A szüleim lelkesen mutogatják a nászajándéklistát, és apám már most elbúcsúzott a régi vezetéknevemtől, mint egy háborús hőstől. A nagymamám a biztonság kedvéért már minden szomszédnak kiküldte a meghívót – még annak is, aki 2012-ben elvitte el a postánkat véletlenül.
De mit tegyek, ha én még mindig azon gondolkodom, hogy biztos vagyok-e abban, hogy életem hátralevő részét egyetlen nővel töltsem? És ha én vagyok az, aki mindig elveszíti a zoknijait, és soha nem emlékszik, hogy bezárta-e a hűtőt?
Az öltöny néma tanúként figyel. A kutyám is aggódva néz – érzi, hogy valami készül, csak azt sajnálja, hogy nem a levescsont! Lehet, hogy ő is fél, hogy az esküvő után már nem kap kolbászt az asztal alól?
Aztán jön a nagy pillanat. Ott állok a tükör előtt, öltönyben. Jól áll. Tényleg jól. Kicsit James Bond, kicsit esküvői pincér, de elviselhető. És mégis… a gyomromban maratonfutás folyik, és a lábam úgy remeg, mintha egy középsulis szavalóversenyre készülnék.
És ekkor jön a megvilágosodás. Nem kell most meghozni a döntést. A házasság nem az utolsó metró, amit ha lekésel, örökre a sötét aluljáróban rekedsz. A szerelem nem attól múlik el, ha adsz magadnak még egy kis időt. A jó házasság nem sürgetésből, hanem bizonyosságból születik. És én most... nem vagyok biztos. És ez is rendben van.
Szóval leveszem az öltönyt. Óvatosan visszarakom a vállfára. Megkönnyebbülten sóhajtok. A világ nem dőlt össze. A kávé még meleg, a kutya még mindig szeret, és a menyasszony – nos, ő is megérdemli, hogy akkor mondjam ki az igent, amikor már teljes szívvel tudom.
Addig meg… az öltöny marad. Vasaltan. Készen. Majd ha én is az leszek.
Vége. Vagy inkább: folyt. köv.
