A szmoking és én: egy tragikomédia elegáns kivitelben

Ha a szmoking beszélni tudna, könyörögne, hogy vegyem le
Vannak emberek, akiknek a szmoking úgy áll, mintha abba születtek volna, és vannak azok, akiken úgy fest, mintha egy bálna próbált volna belebújni egy túlméretezett nejlonzacskóba. Na, én az utóbbi csoportot erősítem. A próbafülkében még voltak reményeim. A tükörben egy magabiztos férfi nézett vissza rám, akinek volt egy távoli rokona, aki talán egyszer látott egy szmokingot. Aztán kiléptem az emberek közé, és a valóság arcon csapott: úgy néztem ki, mint egy esküvői pincér.

Persze a probléma nem a szmokinggal van. A szmoking egy elegáns darab. A gond ott kezdődik, amikor én próbáltam viselni. Ahogy mozogtam, úgy éreztem, hogy a zakó életre kelt, és minden mozdulatnál ellenem dolgozik. Amikor le akartam ülni, hirtelen megértettem, milyen érzés lehet egy páncélos lovagnak. Az egyetlen dolog, ami még furábban festett nálam, az az a pillanat volt, amikor megpróbáltam megkötni a csokornyakkendőt. A csomó úgy nézett ki, mintha egy béka és egy gumicukor próbálna egymásba kapaszkodni.

Makkos cipő: az elegancia és a krízis találkozása
Ha már úgy döntöttem, hogy totális divatkatasztrófává avanzsálok, gondoltam, a makkos bőr cipő lesz a tökéletes kiegészítő. Nem tudom, ki találta ki ezt a lábbelit, de biztos vagyok benne, hogy az illetőnek el kellett volna gondolkodnia az élet döntésein. Az első lépésnél úgy éreztem, mintha egy középkori kínzóeszközre léptem volna, a második lépésnél pedig már tudtam: ez a cipő engem meg akar ölni.

A makkos cipő egyébként gyönyörű darab – másokon. Rajtam viszont olyan hatást keltett, mintha egy nyugdíjazott maffiavezér és egy vidéki mulató táncosa között próbáltam volna félúton megállapodni. És az a hang! Minden egyes lépésnél úgy kopogott, mintha egy dühös szellem próbálna Morse-jeleket küldeni a túlvilágról. Miközben az első húsz perc után úgy éreztem, hogy elveszítem az összes lábujjamat, próbáltam elhitetni magammal, hogy „a divatért szenvedni kell”. De őszintén, ha a divat azt jelenti, hogy egy törött bokával kell hazamásznom, akkor én ezt kihagyom.

Selyem jogging: amikor a luxus találkozik a félreértéssel
A szmoking és a makkos cipő után azt hittem, ennél már nincs lejjebb. De volt. A selyem jogging. Valaki egyszer azt mondta, hogy ez a darab a kényelem és az elegancia tökéletes egyvelege. Nos, ha a „kényelmetlen pizsama” és a „túlvilági csillogás” között kellett volna választanom, akkor talán igazuk lett volna. Ahogy belebújtam, úgy festettem, mint egy kelet-európai gengszter egy 90-es évekbeli akciófilmből.

Az anyag úgy simult, mintha egy kígyóbőrbe bújtam volna, és minden mozdulatnál olyan hangot adott ki, mintha egy rakás selyempapírt gyűrnének össze. A járásom természetellenessé vált, mert nem akartam, hogy minden lépésnél azt higgyék, egy diszkógömb érkezett a terembe. A végső döfést az adta meg, amikor valaki megkérdezte, hogy „hányas asztalhoz kérnek takarító személyzetet?”. Akkor döntöttem el, hogy ideje visszatérni a farmer-póló kombóhoz.

A tanulság: nem mindenki születik James Bondnak
Ezen az estén sok mindent tanultam. Például azt, hogy a szmoking nem varázsruha – valaki alapból nem néz ki jól benne, az nem fog hirtelen kifinomult milliomosnak tűnni. Azt is, hogy a makkos cipő kopogása felér egy szívrohammal, ha elég csendes a terem. És végül azt, hogy a selyem jogging nem az a luxusdarab, amit a hétköznapi embernek találtak ki – kivéve, ha valaki egy rappersztár vagy egy olajmilliárdos.

Szóval, ha legközelebb valaki azt mondja nekem, hogy „csak dobd fel egy szmokinggal, és kész a sármos megjelenés”, csak annyit válaszolok majd: „Köszönöm, de én inkább maradok a saját stílusomnál. Már ha a 'stílustalan kényelem' hivatalos kategória lehet.”